Ádi blogja

Ma mikor hazatértem edzésemről, nagy meglepetés fogadott.
Történt ugyanis, hogy a múlt héten jelentkeztem egy most pénteken 18 órától kezdődő, 24 órán keresztül tartó, 5 perces váltásokkal tervezett futórendezvényre, hogy szeretném egyben lefutni a 24 órát. A szervezők pozitívan álltak hozzá kérdésemhez, aminek örültem. Majd egy olyan kérdéssel fordultak hozzám, hogy a DK Team-nél és az adatlapomon megtalálható információkból írhatnak-e a rendezvény oldalára. Persze, mondtam, hiszen azért tettem publikussá ezeket, hogy másokon segíthessek.
Időnként felkerültek plakátok a rendezvény facebook-os oldalára, melyből a legújabbnak nagyon megörültem:
Ennyire jól összefoglalva még nem olvastam a velem eddig történteket. És hogy egy esemény húzóneve lehetek... Már megérte feltennem a kérdést.
És akkor ami ma este lepett meg:
Az egész annak indult, hogy 24 órát szerettem volna futni, ha már megrendezik az eseményt, és a mai nappal még ajándékot is kapok, hogy példakép lehetek sok fiatal számára. KÖSZÖNÖM!
Eddig is nyitott voltam, de ezek után bárkinek bármilyen kérdésére akár futás közben is nagyon szívesen válaszolok.
És ismét KÖSZÖNÖM!

Hogy honnan merítek erőt? Honnan a sok mosolygás? Ilyen vagyok. Megtaláltam magam. Nehéz volt, kellett hozzá egy betegség, mely gyógyíthatatlan, s mégis kigyógyultam belőle, két tanfolyam, és mindemellett az, hogy megtanuljak pozitívan gondolkodni. S bármi nehézség találjon is meg az életben, azt már az általánosban megtanultam, azokat nem kikerülni kell, nem elmenekülni kell előlük, hanem leküzdeni, megoldani őket /és különben is a problémákat mi magunk teremtjük tudatosan vagy tudat alatt, hogy megtanuljuk megoldani azokat/. S honnan veszem az erőt az élet megpróbáltatásaihoz? Nagyon sok van belül, magában az emberben, de az Univerzumtól/Istentől (ki miben hisz) is sokat kapunk hozzá. S ha pillanatnyilag ezt nem így érezzük, bocsánat, érzem, akkor ott van a zene, amitől ilyen szépségeket kaphatunk, ha egy-egy pillanatra megállunk és képesek vagyunk végighallgatni:
https://www.youtube.com/watch?v=c9KHo9z86rA

Aztán pedig saját felelősségünk, hogy ezt igyekezzünk tovább is adni, kivétel nélkül mindenki felé! Hiszen bárki, bármivel is akar megbántani, azzal első sorban magának tesz kárt, mert a negatív gondolatok, rezgések visszaszállnak az azokat kibocsátóra! (egy futóversenyen másnak kívántam, hogy ne tudja teljesíteni, s végül nekem kellett feladnom, ő pedig sikeresen megcsinálta)

S meglásd, a sok kibocsátott pozitív kisugárzás visszatalál hozzád is. Honnan veszem ezt: sok-sok-sok tapasztalat. Türelem és kitartás, mint a futásban!

Bizonyíték? Íme:
A következő eset kedden /2012.08.21-én/ történt, de csak másnap jegyeztem le a Facebook-ra:
"Eszembe jutott egy tegnapi történés és nem akarom, hogy bennem maradjon: utaztam a metrón /szabin a melóhelyre, noooormális? :)))/ és az egyik megállóban felszállt egy botos nénike. Fülembe volt szokásosan az mp3, és mondtam magamban, hogy ismét egy öreg, aki az ajtó melletti helyre szeretne ülni, ahol trónoltam. De minden megjegyzés nélkül leült a mellettem található helyre.
Aztán az Arany János utca előtt elkezdett mocorogni, hogy leszáll. Kinyújtottam a kezem segítő szándékom jelezvén. Megfogta, s mivel a szerelvény már lassított, belekapaszkodott. Aztán a metró megállt, a hölgy leszállt. És akkor...
Megfordult és dobott nekem egy csókot.
Nem csak nekem okozott ezzel jó kedvet, hanem többen is mosolyogtak a környékemen. Ha minden nap csak ennyi kell, hogy jó kedvet okozzak..."

A következő eseményről az én beszámolóm még késik, de addig is egy számomra is megható beszámoló:
http://dagadtkocsog.blog.hu/2012/08/22/adam_es_a_balaton

Valamint arról az eseményről, az UltraBalaton 2012-es eseményéről egy montázs, egy klip, ami a fenti, általam DKUB-nak elkeresztelt tókerülést ihlette és szinte az egész DK Team szerepel benne:
https://www.youtube.com/watch?gl=US&v=Er6oJOVwi3c

Szóval az élet bármerre is sodorjon, légy pozitív! Részemről kiegészítve: ... és mosolyogj. Hiszen nem tudni, a világ mikor és hogyan mosolyog vissza rád! :)))

Mivel az elmúlt három hét jobban és több kilométerrel sikerült, mint az UB előtti 5 hét első három hete, így vérszemet kaptam és számolgatni kezdtem ezzel a héttel kapcsolatban is. Így jött ki, hogy tegnap hosszút kell futnom, ami a végére kis szenvedéssel, de összejött, valamint, hogy ma és holnap dupláznom kell. Azaz napi két edzést kell megtenni. Ez a mai nap nem nehéz, mert délután lesz a tatai minimaraton, de ott csak 4 kor van rajt, így reggel kimentem kocogni egyet az erdőmbe.
7 után nem sokkal indultam és meglepett, hogy mennyire üresek voltak az utak. Tudni való, hogy ahhoz, hogy kiérjek az erdőbe 3 eléggé forgalmas úton kell keresztülrágjam magam /a negyedik az erdőn megy keresztül/. Ez most nagyon egyszerű volt. Közben kutyasétáltatók is előfordultak, de érdekes mód előre megfogták kutyáikat. /mi van ma a levegőben?/ Mikor kiértem az erdőbe szembejött egy másik kocogó, egy hölgy, s teljesen meglepett, hogy meg se várta, hogy esetleg előre köszönjek, már mondta is: Jó reggelt!
Aztán jöttek a negatívumok: az erdőt keresztülszelő út sorompóval el van zárva az erdőtől. De most annyi autós odaállt a sorompó elé, hogy gyalogosan szinte meg se lehetett kerülni őket. Aztán a sorompón és az úton átkelve, majd a túloldali sorompót is megkerülve végre beértem a sűrűbe. De tényleg sűrűbe, ugyanis a sok gaz a kitaposott ösvények mellett már elég magasra nőtt csakúgy, mint a telepített, de nem őshonos fák magoncai, amiket szintén nem ártana kicsit megnyirbálni.
Na egy fél kör múlva meg pont az ellenkezője: valakinek útban volt egy fenyő, hát kivágta. De ott is hagyta! Pár lépés múlva volt egy pad a sétálóknak, pihenőként. Na ezt elvitték. De a betontalpat lebontották róla és ott hagyták. Ez olyan erdőbe való. Mint ahogy az a két robogós tizenéves is, akik éppen valamit bizniszeltek, mikor melléjük értem.
De mivel a köröm végéhez értem elindultam hazafelé. Megkerültem morogva a sorompós autókat, majd a kisebbik erdős részt keresztül szelve rohantam a betondzsungelek felé. Ekkor ismét jókedvre derültem: láttam, mikor egy autós kiugrik kocsijából, majd eltűnik az előttem sréhen jobb oldalt lévő bokrosban. Elfutottam mellette, az autóban ült egy utas, de nem nagyon izgatott, csak vicces volt hallani, hogy minden mozdulatára nyöszörög a karosszéria. :) Aztán hallom a sofőr visszaugrik, indít, megfordul, elmegy mellettem, majd másfél sarokkal előttem befordul az egyik lakótelepre. Na elkezdtem magamban nevetni. Kiugrott pisilni, ott, ahol másfél sarokkal "később" betér, és benzinkút is van? :))) Folytattam tovább utam, s egyszercsak feltűnik egy kék szereléses hölgyike szembe futva. Mosolyogva, integetve egymásra köszönünk: "hello", mintha már rég ismernénk egymást. Na itt kezdtem el gondolkodni ismét, hogy lehet nem lenne hülyeség az a BSI futónagykövet-ség?
Aztán ezt a gondolatot ízlelgetve, emésztgetve tovakocogtam, s ismét az utak közelébe értem. Visszafelé az első kereszteződéshez érve már nagy forgalom volt, de még mindig tudnak meglepetést okozni: egyszer csak megálltak, hogy átengedjenek.
Ezek után a két következő kereszteződésben már ismét nulla forgalom várt, így simán átjutottam. Haza kocogtam, s az ajtóban megnyomtam a stoppert. Nem hittem a szememnek: a 10,2-es távot 1:02 alatt tettem meg, azaz hat perces átlagon belül. Na akkor jöhet a Minimaraton. :)

A történetet egy rövid óvodáskori és általánosbeli kitérővel kezdem: oviban megkérdezték, mi szeretnék lenni, ha nagy leszek. Egyből tudtam a választ: nyugdíjas. :) /de már akkor látszott, hogy tudom mi az, ami azóta a célommá vált: megélni a három számjegyű életkorokat/ Általánost a budapesti Kodály körönd mellett kezdtem, majd harmadikban "átköltöztettek" szüleim a lakótelepünk iskolájába. Azóta megbocsátottam nekik, de akkor megviselt. Olyannyira, hogy nagy túlsúlyt szedtem fel, 7-8-adikban emiatt gyógytesire jártam, melynek köszönhetően 5-össel zártam az említett éveket testnevelésből. A gimiben már nem akartam ilyen könnyen megúszni a mozgást, így megzuhant a testnevelés osztályzatom. Különösen a Cooper-tesztet, vagy a néhányszor 400 méteres körözést nem szerettem a focipálya körül. De a tesiórák elején a focit igen. Kapus voltam, s nagyon jól védtem. Csak eléggé későn fedeztem/fedezték fel bennem e tehetséget, így már nem lett belőlem hivatalos focista.
A kapus-posztnak "köszönhettem" azt az egy hétnyi plusz iskolaszünetet, mikor az orvosok nem tudták eldönteni, hogy megrepedt-e az alkarcsontjaim közül bármelyik is, így gipszeltek. (előtte kétszer volt iskolán kívüli okból, hogy betört a fejem, egyszer öltötték, egyszer kapcsozták)
A gimis évekhez kapcsolódik még az is, hogy allergiát állapítottak meg nálam: márciustól októberig minden virágzó növényre allergiás voltam.
A futást 1998-ban kezdtem el, érettségi után egy évvel, mert elkezdett hiányozni a mozgás és előjött a férfiúi hiúság. :)
Ahhoz a magasságomhoz, amivel most is "büszkélkedhetek" (190cm), 112kg volt a testsúlyom, s mint írtam, ez a külsőmön is meglátszott. :) Ezt ma már szinte senki nem hiszi el és sajnos abból az időből kevés fotó maradt fenn, amivel bizonyíthatnám.
Hogy mi volt, ami a hiúságomat bántotta? Mikor a wc-re mentem, a hasamtól nem láttam semmit, ami alatta történt. :)
Történt, hogy '97 őszén nyertem egy napilap-előfizetést, s abban láttam egy márciusi futóverseny hirdetését (az azóta "megboldogult" Gellérthegy Csúcsfutásét, amit szintén a BSI rendezett). Mindössze 2,5km volt, így könnyedén bevállaltam, beneveztem, gondoltam azt egy magamfajta amatőr is... Igen ám, de az már csak a rajtzónában tudatosult bennem a látvány hatására, hogy a Corvinus Egyetem (akkor még Közgáz) elől a Szabadság-szobor talapzatáig felfelé is megy az útvonal, nem csak egyenesen. Emellett a ruházatom is eléggé kezdő volt: egy tréningruha, meg egy pár teszkós-bakancs. De hát a rajtmezőnyben már nem volt mit tenni. :) Eleinte futottam, majd kocogtam, sétáltam, de felértem. A célban aztán kezünkbe nyomtak egy kilométergyűjtő kártyát, melyen egy sor futóverseny volt felsorolva az év hátralévő részéből. A tombolán pedig nyertem egy pólót és jól éreztem magam az eseményen. Ezekkel az élményekkel megpecsételődött a sorsom. :)
"Követtem" a kártya "menetrendjét", sokfelé jártam az országban. Aztán a nyár folyamán lefutottam egy 14 kilométeres versenyt, ami elég önbizalmat adott ahhoz, hogy benevezzek a Nike Budapest Félmaratonra. Miután azt sikeresen, 2 óra 17 perc alatt abszolváltam, jött az ihlet a Kaisers-Plus Budapest Maratonra. Az 5 óra 20 perces célba érkezés tovább inspirált, s beneveztem a kártyán talált, a maraton után 1 hónappal következő 50 kilométeres versenyre.
Itt az 5 óra 11 perces beérkezés már engem is meglepett.
Egyébként ezeket a versenyeket edzés nélkül, csak versenyeken való felkészüléssel tettem meg. Ez azonban nem ajánlott, mert csak nagyon kevesek képesek rá sérülés nélkül, nekem nagy szerencsém volt. Ugyanígy mai tudásommal nem ajánlom a többségnek, hogy első évében mindenféleképp maratont fusson, mert lehet csalódás, rosszabb esetben szintén sérülés lesz a vége. Erre a távra már kimondottan komolyan kell készülni.
A sikeres teljesítéseknek köszönhetően a kilométergyűjtéses játékon összesített harmadik lettem. :)
De nem feltétlen ez volt az, amit a futásnak köszönhetek. Sok embert megismertem, néhányan barátaim lettek, növekedett az önbizalmam, kezdett egyensúlyba billenni az életem. És a testsúlyom '99 nyarára elérte az akkor általam ideálisnak tekintett értéket: 75kg voltam.
Egy kis ugrás az időben: 2001-ben megfutottam az azóta is legjobb időmet maratonon 3 óra 29 perccel. Aztán 2002 tavaszán megérkezett a sorozó-papírom (ami sorrendben a harmadik volt). Már kezdtem mérges lenni: döntsék már el kellek-e a katonaságnak vagy sem. Besoroztak.
2003. augusztus 31-én lefutottam a félmaratont 1 óra 33 perccel, szintén az egyéni legjobb időmmel. Aztán szeptember 9-én bevonultam /névnapomon/, ahol azonban nem volt semmilyen sport, majd 2004. március 3-án /születésnapom előtt 2 nappal/ leszereltem.
Mikor leszereltem, visszatértem a futáshoz, de nem volt az igazi. A seregben felszedtem ismét kb. 10 kilót, de nem találtam igazi célt a futásban, így csak elkocorászgattam a versenyeken.
2004 és 2006 között "elvegetáltam", edzés nélkül lekocogtam a versenyeket, de nem voltam elégedett. Az időkön nem tudtam faragni, ezért úgy döntöttem, hogy más versenytávokkal próbálkozom. Mivel első futóévemben sikeresen próbálkoztam az 50-es versennyel, nem láttam akadályát az ultramaratonok világába lépni. Rögtön bele is csaptam 2007-ben a lecsóba a Sárvári 24 órás OB teljesítésével. Nem volt rossz ötlet, mert akkor futottam életem hosszú ideig legjobb 24 órás eredményét, amit idén sikerült megdönteni (előbb a sárvári Országos Bajnokságon, majd a balatonfüredi 6 napos verseny első 24 órájában, de erről majd később).
Azon év tavaszán egy külföldön tartózkodó barátom postaládáját mentem üríteni, mikor megharapott egy kutya, majd a nyár folyamán egy kullancs hagyott nyomot rajtam, de a vizsgálatok kiderítették, hogy nagyobb volt a riadalom, mint amekkora végülis a baj, szerencsém volt, nem lettem beteg.
Nyáron felvettek a munkahelyemre. Ez jelentett egy bizonyos fokú stabilitást az életemben.
Ezzel együtt a gimiben kezdődött allergia ebben az évben végre már nem jelentkezett /s azóta is elkerül/.
Az év közben rendben lezajlott futások és versenyek után következett november, amikor egyik nap arra ébredtem, hogy az arcom bal felét hiába is akarom mozgatni, nem mozdulnak az izmok. Gyors háziorvosi vizsgálat után irány az SZTK, ahol fül-orr-gégész és ideggyógyász vizsgálatok után kiderült: arcidegzsába /orvosi nevén Bell-parízis/. Nosza, rajta, kezelés: elektrosokkos izomrángatás és B vitaminos étrendkiegészítő szedése. Mikor úgy látszott, hogy végre javul az állapotom, akkor jött egy komolyabb baj. A tünetek: utaztam egy villamoson, kinéztem az ablakon és tudtam, hogy egy fát látok, de egyszerűen két példányban, a másik eset, hogy a Deák Ferenc téren sétáltam felfelé a lépcsőn, mikor egyszer hirtelen jobbra, majd nemsokkal utána balra léptem ki a normális lépcsőzés helyett. Éppen aktuális volt, hogy elmenjek az arcommal a fül-o.-g. szakorvoshoz, hát meglátogattam. A mesém után ismét megvizsgált, átküldött a szemészhez, majd utána a várakozó betegekkel nem foglalkozva, konzíliumot tartottak rólam. Mikor végeztek, az előbbi írt nekem egy beutalót a Dél-Pesti kórházba. Mire odaértem, már csak az esti ügyeletes fogadott, s rövid rutin-vizsgálat /fej nem mozgat-kövesd az ujjam a szemeddel, egy lábon állj, csukott szemmel-mutató ujjal érintsd meg az orrod, stb./ után elküldött MRI-re a MÁV-kórházba.
Elvitt egy mentő, ami nem várta meg a vizsgálat végét, mert másik feladatot kapott. A vizsgálat elején kérték tőlem a vizitdíjat, de nem volt nálam egy fillér se, hiszen nem készültem fel rá. A vizsgálat után újabb mentőt hívtak, amelyik visszavitt a Dél-Pesti Kórházba, ahol a doki a leletek láttán elrendelte a befekvésem. Egy üres, 5 ágyas szobába kerültem. Hétfőtől péntekig feküdtem bent, minden nap úgy kezdődött, hogy egy sima fiz-só-infúziót kaptam megspékelve egy kis szteroiddal, aminek köszönhetően a tünetek megszüntek. Csütörtökön pedig elvégeztek egy lumbálást, ami nem úgy zajlott, ahogy azokat a filmekben, sorozatokban láthatjuk, de a lényege ugyanaz: egy óriási tűvel a gerincoszlopból vesznek agyvizet, hogy megvizsgálják. Ennek eredményét január-februárra igérték és hazaengedtek, tekintettel arra, hogy a hétvége után jött a karácsony. Azért még "megnyugtattak", hogy egyelőre csak gyanú, de azt gondolják, hogy szklerózis multiplexem van.
Nagyon nem vágott földhöz, de a lumbálás eredményének megérkezéséig a munka mellet az foglalta el időm nagy részét, hogy az interneten utánanézzek az SM-nek. Kicsit hallhattunk már róla, abban az időben a Dr. House-ban elég sokszor gyanítottak az aktuális betegnél SM-et.
Az eredmény megérkezése utáni kontrollon továbbra sem jelentette ki 100%-osan, hogy az emlegetett betegség az, ami az enyém, de mivel mindketten tudtuk, hogy ha arról van szó, akkor egy idő elteltével - ami minden betegnél más és más időtáv - visszatér, ezért nem ragoztuk tovább.
Már majdnem el is felejtettem, hogy mi az amire figyelni kell, mikor 2008. novemberében a BSI Balaton-maratonján a második napi félmaraton második körén előjött az egyensúly-vesztés. Ahogy visszatértem Budapestre, irány volt a Dél-Pesti Kórház, amiről közben kiderült számomra, hogy az SM-nek az egyik központi intézete.
Egy doktornőhöz kerültem, aki ismét MRI vizsgálatra utalt, de a várólista miatt csak 2009. februárra tudtak időpontot adni. Mikor elkészült és megkaptam az eredményt már egész jól voltam. A doktornő a leletek rövid elemzése után kijelentette, hogy nekem az SM-mel van dolgom és csak egyféle kezelést, illetve annak többféle változatát tudja javasolni. Öninjekciózásról volt szó, mint a cukorbetegeknél, csak nekik már kitalálták a nem injekcióstűvel történő adagolást. Válasszak: 2 naponta, vagy naponta szeretném elvégezni magamon az eljárást. Mivel egész addig féltem, borzongtam a tűtől, a 2 napos ismétlést választottam. Erre jött egy újabb kérdés, amin meglepődtem, hiszen azt hittem csak az előző választási lehetőségek voltak adottak. Izomba, vagy bőr alá szeretném adni magamnak. A fenti okból kifolyólag maradtam a bőr alá történő adagolásnál. Ki kellett váltanom az első három havi adagot, majd egy gyors oktatásban részesültem az asszisztens által, hogy hogyan is kell elvégezni azt. Majd egy plüssmacin meg is kellett mutatnom, hogy megértettem és tudom alkalmazni a tanultakat. Közben meg is jegyeztem neki, hogy az allergiám elmaradása miatt tulajdonképpen már vártam egy újabb autoimmun betegség felbukkanását. Nem reagált rá.
Egyszerre csak 3 havi adagot írhatott fel a doktornő, így rendszeresen visszajártam. Az alapvizsgálat /a fent leírt egyensúly-tesztek/ rutinná vált, írta a receptet és viszlát. Aztán 2009 szeptemberében az injekciózások helyén olyan nyomok kezdtek maradni, mintha pattanások keletkeztek volna. Ekkor úgy döntöttem, felfüggesztem a következő kontroll-vizsgálatig az injekciók használatát. Mikor a dokinőnek megmutattam novemberben a nyomokat, melyek akkor is ugyanúgy néztek ki, ő elintézte annyival, hogy: "Nem mondtam, hogy jegelje, ha ilyen történik?" Azóta is azt reagálom erre a kérdésre, mikor felelevenítem, hogy ha szeptembertől novemberig nem múlt el magától, akkor a jegeléssel mit értem volna el. Így utólag kiváncsi lennék mit válaszolt volna, ha a szemébe vágom ezt a kérdést.
Nem egész egy hónappal előtte, októberben volt a Bécs-Pozsony-Budapest Szupermaraton és annak a zárónapján a nemzetközi félmaraton. Befutás után a ruházatomért egy buszra szálltam fel, ahová néhány másodperccel azután hoztak egy hölgyet a mentősök, s hallottam a javaslataikat, hogy jó lenne, ha valami csokit enne, a legjobb egy Sport szelet lenne. Nálam épp volt, odaugrottam és átnyujtottam a hölgynek. Nemsokkal később már a Kós Károly sétányon beszélgettem a barátaimmal és "cserébe" megkaptam az utolsó jelet, hogy mit is kell tennem. Nekik azóta is hálás vagyok.
A doktornő reakciójának "hála" abbahagytam az injekciózást, míg a jelre alapozva 2010 márciusában elvégeztem az agykontroll tanfolyamot.
Ennek köszönhetően az akkor, a tanfolyam idején aktuális tünetek megszűntek, s azóta /igen, több mint 2 éve/ semmi nyoma a 2007-ben "rámaggatott" betegségnek. A tanfolyamnak köszönhetem azt is, hogy jobb irányba fordult az életem. Nemsokkal utána láttam a Titok című filmet. Ez a kettő együtt, és a pozitív gondolkodás vonzotta be a további javulásokat, életem egyenesbe fordulását.
Aztán 2010 nyár végén a neten találtam egy érdekes cikket. Megadtam a telefonszámom, amin nemsoká' kerestek is. Egy "felmérő" beszélgetés után egy tanfolyamot ajánlottak, melyet két időrendben lehetett elvégezni: 3 hónap alatt, vagy egy év alatt. Akkor úgy éreztem, hogy a 3 hónapos megoldást kell választanom. Elvégeztem és nagyon sokat tanultam belőle a férfi-létről.
Ezután a futás terén ismét az ultratávok felé fordultam, s 2011-ben és idén sikeresen teljesítettem a Balaton Szupermaratont, valamint idén megjavítottam az egyéni legjobbam a 24 órás futáson, és sikeresen teljesítettem a balatonfüredi 6 napos futóversenyt, melyek azóta is komoly világranglistás helyezést jelentenek számomra /korosztályos 8adik, mely idén már nem fog változni/. Újabb nagy célok felé tekintgetek: a végső cél a Spartathlon teljesítése, de addig is és utána is: élvezni az életet és a futást.
Ja, és a DK Team mellett három futóklubnak vagyok a tagja: 1998 ősze óta a Futapest Klub-nak, 2010 óta a BKV Előre SC-nek /mely mögül most ugye kivonult a cég/ és 2007 óta a Nudlik SE-nek, ahova egy futóbarátom "vitt be".
Hát ez vagyok én, s bocsánat hogy ilyen hosszú lettem.

Tavaly jártam több véradáson, s az egyiken rákérdeztem az engem vizsgáló dokinőre, hogy mi lehet az összefüggés a között, hogy egyik nap szívok egy vízipipát és hogy másnap jobban megy a futás, később fáradok el. Nem tudott válaszolni. Még csak hebegni-habogni sem.Ezután megkérdeztem a háziorvosomat is, aki szintén nem tudott konkrét választ a miértre.
Ezek után pénteken kaptam egy pulzusmérős futóórát, gondoltam kipróbálom, hátha látok valami lényegest.
A kezdeti 69-75 szívverésről /nagyjából 35%-ról/ a vízipipázás közben felment 130 /65%/ környékére, majd a pipázás után lassan kezdett el csökkenni.
Másnap volt a Délibáb félmaraton a Hortobágyon. Magam voltam meglepve a legjobban, hogy bár néha hallottam futás közben a fülemben megdobbanni a szívem, az óra mégsem jelezte a 95%-ot, amit alap adatokból számolt ki. És miután befutottam, csak nagyon lassan csökkent a pulzusom, amiről arra következtetek, hogy még bírtam volna egy darabig futni. Egyébként szintén olyan 65-70% körül mozgott.
Lehet, a pipázás nyújtotta "erőkifejtés nélküli tréning" valamit hozzátesz, javítja a vérkeringést?